Ha csak a hallgatószámokat nézzük, akkor adja magát a kérdés, hiszen ha zene1-et folyamatosan egyre többen hallgatják, a hallgatók száma pedig állandó, akkor zene2-t egy idő után kevesebben fogják hallgatni, mint zene1-et.

Tehát ha az underground meghatározása a “kevesek által hallgatott zenekar/stílus”, akkor egy idő után például a Danubius rádióból elkerülhetetlenül underground rádió válik (ami – valljuk be – elég röhejes elképzelés). Vagy csak szimplán eltűnik, mint a nyolcvanas évek diszkóláza. Az is lehet, hogy három év múlva mondjuk a Crystalnak vagy Gáspár Lacinak lesz exkluzív rajongói klubja, erős közösségtudattal és elit-identitással. Ki tudja?

Egyáltalán mi az underground? Mi a mainstream? Mi az igényes és mi az igénytelen? Szubjektív, és mégis van lehetőség az objektivitásra. A közösség dönt, és ma már a közösség döntése megfellebbezhetetlen.

A sajtótájékoztató a SMART Technologies termékeiről, az úgynevezett interaktív táblákról, ezek felhasználásáról szólt.  Két üzleti jellegű prezentációt hallgattunk meg először: Nancy Knowlton, a vállalat CEO-ja, és Őri Róbert, a magyarországi forgalamzó LSK Hungária vezérigazgatója beszéltek a tábla üzleti vonatkozásairól. Megtudhattunk rengeteg adatot a cégről, annak céljairól, bevételeiről (jó magyar szokás szerint az első kérdés már a zsebben turkálás volt, és ezt rengeteg másik hasonló követte).

Számomra nem is ez a része volt érdekes, hanem a következő két előadás, amit Zsigmond Károly, a Dunaharaszti Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatója, illetve az ELTE-BTK egyik pedagógiaszakos tanára tartottak. Mindketten a tábla felhasználásának előnyeiről beszéltek, és igazán látszott rajtuk, hogy komolyan gondolják, hisznek benne. Két, nagyjából anyám-korabeli ember, akik eddig a számítógépen valószínűleg az internetet és a word-öt használták, most prezentációkat, részvételt követelő óravázlatokat készítenek. És látszik rajtuk, hogy élvezik, az pedig nagyon is el tudom képzelni, hogy a gyerekek mennyire élvezhetik ezt a fajta tanórát, ahol nem passzív befogadók, hanem a tananyag részesei lesznek. Zsigmon Károly az előadások után elmondta, hogy sok eddig kettes-hármas tanulónál jelent meg az érdeklődés, és szép lassan javulnak a jegyeik is.

Mi is kipróbálhattuk a tábla szavazófunkcióját, ami hosszabb távon akár a dolgozatírást is felválthatja. Egy 10 kérdésből álló feladatsort kellett megoldanunk, zömében feleletválasztós tesztekkel, majd, mikor a végére értünk, rögtön megtudtuk az eredményt, és körülbelül fél perc alatt exportálták azokat egy excel-táblába. Ez az esszékérdéses dolgozatokat nyilvánvalóan nem válthatja fel, de ha egy-egy röpdolgozatot nem kell kijavítani, a tanároknak az is hatalmas könnyebbség.

Tudom, nem valószínű, hogy pár éven belül az ország nagy részén alkalmazni fogják, de mindenképp egy olyan lehetőségnek tartom, amin érdemes lenne elgondolkodnia minden iskolaigazgatónak.

Minden a Jóbarátokkal kezdődött. A (szvsz) legjobb sitcom ever, mindig is imádtam, minden ismétlést megnéztem, és aztán találkoztam valakivel, aki ismert valakit, akinek a bátyjának megvolt az összes Jóbarátok rész, dvd-re kiírva. Hosszas várakozás után már a kezemben is volt az isteni dvd-henger, és nagyjából két hét alatt ledaráltam. Mondhatnám, hogy itt kezdődött, de ez csak egy sorozat volt, és a többi még mindig nem mozgatott annyira, hogy letöltsem megvegyem.

Aztán úgy hozta a sors, hogy összekeveredtem egy fiatalemberrel, aki nagy lelkesen mesélt nekem a Prison Break c. sorozatról. Évadszünet volt éppen, és az alapsztori nem lelkesített fel annyira, de miután minden kedd este a friss rész megtekintése volt a program, egy idő után én is ráfanyalodtam. A második évad közepe felé csatlakoztam be, majd az első másfél évaddal felzárkóztam 4-5 este alatt. Innentől kezdve együtt néztük minden kedden Michael Scofield és böhöm bátyja, Lincoln kalandjait. Egészen a harmadik évad elejéig, akkor valahogy már nem volt ugyanaz.

Valamikor ekkortájt kezdtem (vissza)nézni a Született Feleségeket is. A magyar cím annyira nem vonzott, hogy mikor itthon elkezdték játszani, kimondottan tiltakoztam ellene. Véletlenül futottam bele egyszer, és azóta se tudtam otthagyni. Az igazi nagy sorozatélményt azonban Veronica Mars hozta el, tavaly ősszel csúnyán addikt lettem. I want a pony! Olyan gyorsan daráltam, hogy lassan kezdtem észrevenni magamon Veronicás jegyeket: mozgás, hangsúly, mimika. Ijesztő is volt kicsit. Persze azóta ismét önmagam vagyok. Egy vöröshajú Veronica Mars. ;)

Aztán pedig jött a Gossip Girl, és a Weeds. Ez utóbbinak a 3. évadát egy álmos vasárnap délután kezdtem el nézni, mikor Nándi [aki követelte, hogy linkeljem a nevét] épp nagyban dolgozott valamin. Az első részt nem értettem teljesen, a második kicsit lassú volt, de a harmadiktól kezdve nem nagyon volt megállás. Végigpörgettem az évadot, és egy héttel később – HH jóvoltából – az első kettőt is.

Most hétről-hétre várom a folytatásokat, és közben gondolkozom: mi lesz velem nyáron? Mit fogok nézni az évadszünetekben? Ti mit fogtok nézni?

sztrájkol a VDSzSz is – azért, mert így tartja kedvük. Azért, mert a MÁV-Cargo privatizációból pénzt akarnak, ám a veszteség törlesztéséből nem kérnek. Azért mert “szolidaritanak” a BKV-dolgozókkal? Ne legyenek illúzióink. Erről a szrájkról tegnap óta tudunk. Tegnap délután jelentették be, hogy nekik nincs kedvük dolgozni menni. Úgy gondolták, Budapest totális lebénítása egy erős lépés lesz, és a(z irreális) cél szentesíti az (irreális) eszközt. Kérdés, hogy milyen áron. A VDSzSz sztrájkjainak eddig sem volt erős társadalmi támogatása, ezen most sem változtattak. És ha mindez nem lenne elég,

sztrájkol a Nap is – hogy mi okból, azt igazán nem tudom. Talán elfáradt a tegnapi verőfényes, 20 fokos, csodás bringázós idő után. Ehelyett ma esik, állítólag nem kis szél is lesz, és nekem nincs sárvédőm. Hogy érek így be az irodába…?

A tényleges luxuskategóriás szolgáltatásoknak mindig lesz piaca, gazdagok mindig lesznek. Az átlagember először a hétköznapi kis örömökből vág vissza, amiket mind meg lehet oldani olcsóbban, mégis, illeszkedik a napi rutinba és az ember nehezen válik meg tőle.

Neked mi jelent a hétköznapokban luxust? Miről mondanál le először?

Néha nagyon elegem tud lenni Budapestből. Például ma reggel. Mindenhol rengeteg ember, tülekedés, tolakodás, sietség… a másik meg le van szarva. Persze, velem is előfordul, hogy rohanok valahová (nem is olyan ritkán), de valahogyan elhanyagolhatónak érzem azt a 10-30 másodpercnyi előnyt, amit a másik fellökésével érhetek el. Lehet, én vagyok rosszul összerakva, de nem értem: nem lenne sokkal jobb mindenkinek, ha figyelnénk egymásra? Néha egy-egy mosoly a másikra az egész délelőttöt fel tudja dobni. És igazán semmiség.

Kéne valami civil szervezetet alakítani erre. Lehetne csinálni sok furcsa akciót. Például: ‘mosolyogj reggel!’ vagy ‘add át a helyed az időseknek!’ vagy ‘engedd át a gyalogost a zebrán!’ esetleg ‘állj jobbra a mozgólépcsőn!’. És ezeket mind-mind flashmob-szerűen, egy helyen minél nagyobb tömegben, hogy hasson. Ki csatlakozik? :)

Először is, az a nyelvezetnek nem nevezhető valami, aminek segítségével kommunikálni próbálnak egymással a júzerek. “Csiniztem egy új dizit!” vagy “Nézd meg, milyen verikre jeliztem!” és még sorolhatnám. Agysorvadás. Aztán a dizi (designnak nem nevezném inkább…): csupa ciki-cuki, csilli-villi, pörgő-forgó animáció, mosómedve vgy éppen ló alakú kurzor és ami a legjobb: zene. Ez utóbbi persze lesből támad, és jól el van rejtve, nehogy megtaláld. Végül különös érzékük van az itt élő lényeknek a rikító háttérszínek és képek kiválasztásában, és ami a legszebb, nem mind 12 évesek. Ilyen például a PPKE-BTK szabadbölcsész szaka is. Az oldal nem elég, hogy olvashatatlan, 3 perc alatt fejfájást okoz. Gratulálni tudok csak.

És bónusznak itt van még két csodás oldal.

Disclaimer: linkek csak saját felelősségre!

Az első kérdéskörhöz hozzátartozik, hogy a reklámköltések csak Magyarországon csökkennek, a környező államokban nem, vagy csak a növekedés arányában vehető észre a tendencia. Miért van ez? A Figyelő szerint sokrétű okok vezettek idáig. Egyrészt a cégek ma már nem stratégiai partnereket keresnek, különböző ügynökségeket bíznak meg egyes kampányaikkal, így nem lehet hosszú távon bizonyítani. Jellemző még az is, hogy a magyar ügynökségek helyett a környező országbeli, például a lengyel piacra viszik a pénzüket, mert az ottani reklámszakma sokkal több díjat nyert, és biztosra akarnak menni. Felmerül a kérdés, hogy miért is fantáziátlanok a magyar reklámok, és – kevés kivételtől eltekintve – miért nincsenek új ötletek?

Az online piac növekedését még kevésbé tudják követni a hagyományos reklámügynökségek. Talán ezért is nehéz végigvinni egy olyan kampányt, ami nem kizárólag bennerekből áll, amiben van fantázia, és talán kevésbé mérhető, de hosszútávú attitűdváltozást érhet el az emberekben. Az internet tipikusan alkalmas a BTL és pr módszerekre, de amíg az ügyfél átkattintást és azonnali, számokban kifejezhető eredményeket akar, addig ez a piac is stagnálni fog. Tudom, a pr nem marketing és fordítva, de fel kéne ismerni, hogy a hagyományos marketinggel szemben az emberek nagyfokú immunitást fejlesztettek ki.

Ötletekből nincs hiány (nem egy és nem két embert látok magam körül, akik ontják a jó ötleteket), csak épp a megvalósítás nem érdekel senkit. Mert drága, mert hosszabb távon lenne befektetés, vagy (és ez a leggyakoribb) mert nem értik. Nem értik, mi az a blog, és miért lenne jó ötlet ha mondjuk a reklámbeli Raiffeisen-család elkezdene blogolni. De ha idáig el is jutnak, akkor bejegyzésenként minimum háromszor le kellene írni az R-betűs szót, arra pedig épelméjű (bér-)blogger nem vállalkozik. Mellesleg a hatása is erősen kétséges lenne.

Tanítani kéne az ügyfeleket, és jó példákat felmutatni, hogy “nekik sikerült”. Ügynökségek, ötletek lennének rá, csak néhány vállalkozó szellemű cég kéne, akik mernek újítani, mernek elsők lenni. Van ilyen? Kell, hogy legyen.

Nos, az 1996-os médiatörvény közszolgálati műsorszolgáltatónak nevezi az olyan műsorszolgáltatót, amely többségében közszolgálati műsorokat sugároz. Mit tekintünk közszolgálati műsorszámnak?

19. Közszolgálati mûsorszám: a mûsorszolgáltató vételkörzetében (országos, körzeti, helyi) élõ hallgatók, nézõk tájékozódási, kulturális, állampolgári, életviteli szükségleteit, igényeit szolgáló mûsorszám, így különösen:
a) a mûvészeti alkotás, az egyetemes, a magyar és a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját, valamint a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek életét, a kisebbségi álláspontokat bemutató közlés,
b) oktatási, képzési célú ismeretek közzététele,
c) tudományos tevékenység és eredmények ismertetése,
d) a vallásszabadság megvalósulását szolgáló, valamint az egyházi és a hitéleti tevékenységet bemutató mûsorok,
e) a gyermek- és ifjúsági mûsorok, valamint a gyermekvédelem céljait szolgáló ismeretterjesztõ, felvilágosító mûsorok,
f) a mindennapi életvitelt segítõ, az állampolgárok jogi és közéleti tájékozódását szolgáló, az egészséges életmódot, a környezetvédelmet, a természet- és tájvédelmet, a közbiztonságot, a közlekedésbiztonságot elõsegítõ ismeretek terjesztése,
g) az életkoruk, testi, szellemi vagy lelki állapotuk, társadalmi körülményeik következtében súlyosan hátrányos helyzetben lévõ csoportok számára készített mûsorszám,
h) a hírszolgáltatás.

Az MR2 Petőfi Rádió új célcsoportot határozott meg magának – a fiatal felnőtteket. Azokat a huszonéveseket, akik eddig – engem is beleértve – maximum a szülők révén hallgatták a Magyar Rádió tetszőleges műsorát. Az új, fiatalos hangvétel rengeteg embert állított a Petőfi mellé, elérték a céljukat. Jó zenéket játszanak, sokfélét, és igényeset. Ez teljes mértékben kielégíti a “műsorszolgáltató vételkörzetében élő hallgatók (…) kulturális (…) szükségleteit és igényeit”, ezáltal közszolgálatinak tekinthető. Az új műsorstruktúrának vannak hibái, hiányosságai, de egy alig pár hónapos rádiónál ez talán elnézhető. A sok és jó zenén kívül én is hiányolom a műsorokat, amelyek aktuális(, a célcsoportot érintő) kérdésekkel foglalkoznak, ezeket lassan be lehetne szivárogtatni a “nagyon zene” mellé, kvázi népnevelésként.

Az MDF-et ezek mellett nem értem. Visszatérni a közszolgálatiság útjára ebben az esetben visszatérést jelent a régi, unalmas műsorok és a régi, unalmas zenék sugárzásához. Ez lehet, hogy a 35-40 éves korosztályt megfogja (szerintem nem), de akkor mit hallgassanak a fiatalok? A közszolgálatiságnak a “köz” igényeit kéne kielégíteni, ebbe pedig beletartozunk mi is. Miért is baj, ha egy állami finanszírozású rádió sikeres…?