A következő, már többet használt bicajt valamikor 15 éve kaphattam, és sok mindent átélt. Jártam vele suliba, barátnőmmel díszítgettük-festegettük alkoholos filccel, nagyjából hatszázszor tehettem meg vele az Aquincum-Békásmegyer távot, és bírta. Bírta tavaly tavasszal is, amikor először vettem igénybe kicsit jobban: ezzel jártam (jártunk) Albertfalva és Aquincum között, de munkába még mindig nem sikerült eljutni vele. Persze kaptam a térítődumát, hogy miért is jó bringázni, és hogy lehet kikerülni az izzadást meg a mindent, de nem volt meg a motivációm.

Így volt ez egészen kb egy hónappal ezelőttig, amikor a 86-os busszal sikerült fél óra alatt megtenni a Gellért tér-Clark Ádám tér távolságot. Mellettem a bicikliúton suhantak kétkeréken, én meg arra gondoltam, hogy leszállok és gyalog hamarabb odaérek a munkahelyemre. Következő héten előkapartam a garázsban heverő vasat, és nekiindultam. A BKV-val 1 órás utat bicajjal elsőre 40 perc alatt tettem meg. Ez szárnyakat adott, de méginkább azt a gondolatot, hogy ki kéne pofozni a sokéves járgányt, hogy városkonformabb legyen. El is vittük a szervizbe, ahol ránéztek, és közölték, hogy egy fillért se költsek rá, mert nem éri meg. Persze mutattak egy másikat, hogy na, olyan kéne nekem.

Egy hét múlva már azzal a bicajjal tekertem el a boltból, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Még az esőre kellene kitalálni valami megoldást, meg arra, hogy hova tegyem az U-lakat, de ezek már csak utolsó simítások.

Asszem biciklis lettem. :)

p

1. Válogassuk ki a képeket. Jelen esetben nagyjából 3 órán keresztül böngésztem Nándi indafotóra töltött képeit, a megfelelő kompozíciójú képekre vadászva, de türelem rózsát képeket terem.

2. Hívassuk elő a képeket, ügyelve a fekvő és álló méretekre – hiszen ugyanakkora betűket szeretnénk. Erre a célra lényegében bármelyik fotókidolgozó megfelel, bár általában van minimális rendelési mennyiség: végül dupla mennyiségű képet hívattam elő, hogy el is készítsék. Ezt a lépést célszerű a lehető leghamarabb meglépni, hogy ne járjunk úgy, mint én, aki a legnagyobb karácsony előtti hajszában próbálkozott – sikertelenül.

3. Szerezzük be a képkeretet. Én az IKEA-ban voltam, de mivel a legnagyobb az 5 kép befogadására alkalmas keret volt, kénytelen voltam plusz egy lépést beiktatni:

4. Szerezzünk a képkeretbe illő (szép) kartont. Ez nem egyszerű. Ha már minden alkatrészünk egyben van, kezdődhet az összeállítás.

5. Kisebb (karton)papírokra megrajzoljuk a betűket, kivágjuk és megnézzük, illik-e a fényképre. Ha nem, kezdjük előről az egészet. Mikor ezzel elkészültünk, elővesszük a már méretre (a keret méretére) vágott kartont, és

6. sorvezetőt húzunk rá puha ceruzával, majd az előzőleg már kivágott formák és egy sniccer vagy olló segítségével kivéssük belőle a betűket. Ezután leradírozzuk a sorvezetőt.

7. Következő lépés a képek elhelyezése. Ahol a betűk engedik, némi  celluxszal a kartonhoz erősítjük a képeket, majd megpróbáljuk beilleszteni a keretbe.

8. Ennél a lépésnél nagyon vigyázzunk, hogy az üveglapot ne törjük el egyetlen mozdulattal, mint ahogy nekem sikerült. Ha a képek a keretben vannak (üveggel, vagy anélkül), kössük át az egészet egy nagy masnival, és prezentáljuk a boldog célszemélynek.

Opcionális 9. Vigyük el az egészet egy képkeretezőhöz, aki kidobva a szar IKEA-keretet, strapabíró és szép keretet varázsol képünkre.

This post is password protected. To view it please enter your password below:

Password:

Már az odaút is mozgalmas volt – szó szerint -, de mikor végre megérkeztünk, igazi olasz fogadtatásban volt részünk. Enrichetta hatalmas mosollyal, hangerővel és ölelésekkel üdvözölt minket Colognoléban, és a szerény házikóban, amit saját készítésű kerámiái díszítettek. Valószínűleg ők voltak az egyetlen család a faluban, akik beszéltek nyelveket (az olaszon kívül), azon viszont komolyan meglepődtem, mikor a fiuk, Marco, folyékonyan – és szinte kifogástalan kiejtéssel – szólalt meg franciául és angolul is, illetve tudott néhány szót magyarul. Nem tipikus.

Toszkánában járván nem lehet letudni az utazást kötelező körök nélkül. Nekünk ebből megvolt Pisa, Firenze, Siena és a Chianti-vidék (bár ez utóbbi csak az autóból). Gyönyörű tájak, gyönyörű városok, gyönyörű épületek – és rengeteg turista. Firenzében és Sienában is szép volt, de igazán Lucca tetszett: ékszerdoboznak mondják, és talán ez írja le legjobban a kisvárost, mégis, nem éreztem azt a fajta lenyúlást, mint a nagyobb turistaközpontokban, pedig itt sem voltak kevesen.

Gasztronómiai kalandokban is volt részünk; pizza, saláta, brioche, mortadella… de a legemlékezetesebb mégis az a pestos fagyi marad, amit Porto Venereben ettem. Első látásra nekem is furcsa volt, de mivel a pestót határtalanul szeretem, a fagyit szintén, az olaszok ízlésében pedig bízom, nem is volt kérdés, hogy megkóstolom. Nem hibáztam, most meg törhetem itthon a fejemet a receptjén, mert hogy reprodukálni kell, az teljesen biztos.

Meglepő volt az is, hogy bár két hónapja az olaszcuccom felé se szagoltam, mégis majdnem száz százalékban értettem az embereket, és a beszéd is sokkal könnyebben ment, mint amire emlékeztem. Persze a húspultnál kicsit égett az arcom, mikor 1,5 helyett 15 etti mortadellát kértem, de hálistennek a henteslányzó rájött, hogy csak 15 dekát szeretnék, nem pedig másfél kilót (10 deka=1 etto). Viszont szépítettem, mert mikor Lericiből hazafelé a GPS valami kis ösvényre kalauzolt minket (ahol egyébként a segítségünkre érkező robogós srác elmondása szerint csak magyar és román kocsik akadnak el), az igen részletes útbaigazítást tolmácsolni tudtam a sofőr felé.

Bármelyik pillanatban szívesen indulnék vissza, ha lehetőségem lenne rá, de a legközelebbi célpont biztosan valahol délen lenne. Nápoly, jövő nyár, valaki? :)

Holnap hajnalban (6.00) indulunk Rómába, 8-kor már ott fogunk kávét inni, a Terminihez legközelebb eső kávézóban. Aztán majd 10-kor, és délben, és egy hétig folyamatosan, mindenhol. Persze a legjobb időben megyünk, egy hétig esni fog, ez három időjárás-előrejelző információit alapul véve már biztosan állítható. De legalább nem lesz 50 fok árnyékban.

(Még) egy hét blogszünet, pihenés, Róma!

A hétfői jegybeírást lehetőség szerint szkippelni kéne, összeférhetetlenség miatt, így próbálkozzunk a tanszékvezetővel, ő is beírhatja. Persze mikor máskor lenne kinn, mint hétfőn… Ha egyedül nem megy, kérj telefonos segítséget. Jóbarát felhív, megkér, beleegyezik, siker. Tehát jegybeírás-probléma megoldva, most már csak az indexet kéne leadni leadatni időben.

És itt kezdődik az igazi logisztika a bürokrácia dzsungelében. Mert indexet vagy személyesen, vagy postán lehet leadni, a meghatalmazás intézményét valami miatt nem fogadják el a drága TO-n. Ellenben a posta… postán bárki feladhatja az indexet, idáig (hálistennek) nem terjed a kifacsart bürokrata-logika.

The Solution: én kimegy Pcsaba, beirat jegy, odaad index jóbarát1, jóbarát1 odaad index jóbarát2, jóbarát2 beírat jegy tanszékvezető, ugyanő levisz index posta, felad ajánlott elsőbbségi, index elmegy Pcsaba központ, Pcsaba központból visszatér a posta mellett álló TO-ra.

Logika…? Még jó hogy tanítanak ilyet az egyetemen.

Update: új email, új remények – csodás új kampánytervezettel kerestek meg. Már csak az és egy kis ez hiányzik hozzá. Mégis van értelme. (Csak ne fúrnának állandó jelleggel…)