Az első biciklim egy piros Csepel Petra volt, amit a panel lépcsőházából, a zárt rács mögül lopott el egy csúfgonosz gyermekbicikli-tolvaj. Máig emlékszem rá – fáradtrózsaszín külsők, a piros vázon kis kék virágok – minden kislány álma.

A következő, már többet használt bicajt valamikor 15 éve kaphattam, és sok mindent átélt. Jártam vele suliba, barátnőmmel díszítgettük-festegettük alkoholos filccel, nagyjából hatszázszor tehettem meg vele az Aquincum-Békásmegyer távot, és bírta. Bírta tavaly tavasszal is, amikor először vettem igénybe kicsit jobban: ezzel jártam (jártunk) Albertfalva és Aquincum között, de munkába még mindig nem sikerült eljutni vele. Persze kaptam a térítődumát, hogy miért is jó bringázni, és hogy lehet kikerülni az izzadást meg a mindent, de nem volt meg a motivációm.

Így volt ez egészen kb egy hónappal ezelőttig, amikor a 86-os busszal sikerült fél óra alatt megtenni a Gellért tér-Clark Ádám tér távolságot. Mellettem a bicikliúton suhantak kétkeréken, én meg arra gondoltam, hogy leszállok és gyalog hamarabb odaérek a munkahelyemre. Következő héten előkapartam a garázsban heverő vasat, és nekiindultam. A BKV-val 1 órás utat bicajjal elsőre 40 perc alatt tettem meg. Ez szárnyakat adott, de méginkább azt a gondolatot, hogy ki kéne pofozni a sokéves járgányt, hogy városkonformabb legyen. El is vittük a szervizbe, ahol ránéztek, és közölték, hogy egy fillért se költsek rá, mert nem éri meg. Persze mutattak egy másikat, hogy na, olyan kéne nekem.

Egy hét múlva már azzal a bicajjal tekertem el a boltból, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Még az esőre kellene kitalálni valami megoldást, meg arra, hogy hova tegyem az U-lakat, de ezek már csak utolsó simítások.

Asszem biciklis lettem. :)

Fruzs hajt

p