Az olaszokat, a szokásaikat, kultúrájukat vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon nem. Nagyjából ez lehet a tanulsága a Toszkánában töltött egy hétnek. Aki ismer, az úgyis tudja, de azért leszögezném, hogy én az első csoportba tartozom (gli italiani mi piace molto), de a csapatból voltak, akik inkább a másodikhoz húztak, apró kis nézeteltéréseket szülve ezzel.

Már az odaút is mozgalmas volt – szó szerint -, de mikor végre megérkeztünk, igazi olasz fogadtatásban volt részünk. Enrichetta hatalmas mosollyal, hangerővel és ölelésekkel üdvözölt minket Colognoléban, és a szerény házikóban, amit saját készítésű kerámiái díszítettek. Valószínűleg ők voltak az egyetlen család a faluban, akik beszéltek nyelveket (az olaszon kívül), azon viszont komolyan meglepődtem, mikor a fiuk, Marco, folyékonyan – és szinte kifogástalan kiejtéssel – szólalt meg franciául és angolul is, illetve tudott néhány szót magyarul. Nem tipikus.

Toszkánában járván nem lehet letudni az utazást kötelező körök nélkül. Nekünk ebből megvolt Pisa, Firenze, Siena és a Chianti-vidék (bár ez utóbbi csak az autóból). Gyönyörű tájak, gyönyörű városok, gyönyörű épületek – és rengeteg turista. Firenzében és Sienában is szép volt, de igazán Lucca tetszett: ékszerdoboznak mondják, és talán ez írja le legjobban a kisvárost, mégis, nem éreztem azt a fajta lenyúlást, mint a nagyobb turistaközpontokban, pedig itt sem voltak kevesen.

Gasztronómiai kalandokban is volt részünk; pizza, saláta, brioche, mortadella… de a legemlékezetesebb mégis az a pestos fagyi marad, amit Porto Venereben ettem. Első látásra nekem is furcsa volt, de mivel a pestót határtalanul szeretem, a fagyit szintén, az olaszok ízlésében pedig bízom, nem is volt kérdés, hogy megkóstolom. Nem hibáztam, most meg törhetem itthon a fejemet a receptjén, mert hogy reprodukálni kell, az teljesen biztos.

Meglepő volt az is, hogy bár két hónapja az olaszcuccom felé se szagoltam, mégis majdnem száz százalékban értettem az embereket, és a beszéd is sokkal könnyebben ment, mint amire emlékeztem. Persze a húspultnál kicsit égett az arcom, mikor 1,5 helyett 15 etti mortadellát kértem, de hálistennek a henteslányzó rájött, hogy csak 15 dekát szeretnék, nem pedig másfél kilót (10 deka=1 etto). Viszont szépítettem, mert mikor Lericiből hazafelé a GPS valami kis ösvényre kalauzolt minket (ahol egyébként a segítségünkre érkező robogós srác elmondása szerint csak magyar és román kocsik akadnak el), az igen részletes útbaigazítást tolmácsolni tudtam a sofőr felé.

Bármelyik pillanatban szívesen indulnék vissza, ha lehetőségem lenne rá, de a legközelebbi célpont biztosan valahol délen lenne. Nápoly, jövő nyár, valaki? :)