Tegnap érdekes élményben volt részema Nyugatiban, a MÁV Nemzetközi pénztáránál sorba állva. A helyszín anakronisztikusságától tekintsünk el, ez rögtön a 70-es évekbe repített gondolatban. Egy levegőtlen, fülledt (váró)teremről van szó, 5 pénztárral, nyitvatartás 7-19 óráig. Persze délután egykor nyilván csak egy pénztárban ült valaki, ennek megfelelően kígyózó sor: magyarok és külföldiek vegyesen.

Negyed órája álldogáltunk a 35 fokban, mikor rajtaütésszerűen kinyitottak egy második ablakot is, és jó magyar szokás szerint egy pasas rögtön odarohant, megelőzve jónéhány sorbanállót, mire az egyik külföldi leányzó udvariasan megkérte a társaságot (angolul), hogy ugyan tartsuk már az egy sort, mindenki sorban állt eddig is, majd az elejéről “osztódunk” kétfelé. Ahogyan ezt normálisabb helyeken szokás. Az előttem álló (magyar) pár ezt nem igazán értette, először naivan azt hittem, az angol nyelv miatt, de miután elmagyaráztam nekik, akkor is vállrándítás volt a válasz, és a fiú oldalazva bár, de átsorolt a másik sorba, az indoklás ez volt:

“Hát, végülis… De az a pasi is beállt oda! Meg nekem dolgozni kell mennem, sietek. Meg hát… ez olyan magyar szokás, nem?”